A nagykárolyi Piarista Gimnázium 1944-1945. tanév
A nagykárolyi Piarista Gimnázium 1940. után
1944-45. tanév
Historia Domus III. kötet, 105. old.
„Kerkai igazgató buzgólkodásából a tanítás még szeptember elején megkezdődött. De a hősi küzdelem itt is kevés reménnyel kecsegtetett. Épület nem volt: lefoglalták Katonai Kórháznak. Az osztályokat különálló épületekben helyezték el. A Kazinczy utcában 4 (négy) házat a Széchenyi utcában pedig a 19. és 21. sz. zsidó tulajdonban levő lakásokat ürítették ki a gimnázium részére. Ezekben a házakban helyezték el a gimnázium és internátus felszerelését, míg a gimnáziumi iroda a Széchenyi utca 8. sz. alatti Kaufmann deportált zsidó fogorvos házában működött.
Ez a szétforgácsolás nemcsak a tanításban és felügyeletben okozott nehézséget, de mérhetetlen kárt okozott a gimnázium felszerelésében, elsősorban a könyvtárban. Nagy, helyrehozhatatlan, hibát követett el az, aki, hogy a gimnázium könyvtárát mutatósabbá tegye, a házi könyvtár sok értékes művét, sokszor még kéziratot és kézzel írott documentumokat is átszállított a gimnázium tanári könyvtárába. A volt megyeházából könyvtárunkat három katonai teherautó 5 napig szállította 10 orosz hadifogoly közreműködésével. Ezek természetesen semmilyen kíméletet sem gyakoroltak szegény könyvekkel szemben: szó-szoros értelemben felhányták ezeket a teherautókra, majd még szörnyűbb kegyetlenséggel dobálták őket egymásra a szobák puszta padlójára vagy kövére. Szegény könyvek! Mennyi kálváriát kellett megjárniuk. Alig helyezték el őket az egyik helyen, új parancs érkezett és már más lakást utaltak ki nekik. Természetesen ezt az állandó vándorlást sokan nem bírták ki. A költözködés idején könyvtárunk nagy része vagy megsemmisült, vagy a szállítók (diákok-katonák) gyűjtő, illetőleg ajándékozó szenvedélyének váltak áldozataivá. Nagykároly és annak még távoli környéke is tele van a mi könyveinkkel. Természetesen csak az újabb kiadványokkal, mert a régibb, vagy tudományosabb műveket elégették, vagy csomagolásra használták fel. De még így is, ha a falvakba kezünkbe veszünk egy könyvet 90%-ig valószínű, hogy megtalálhatjuk benne a mi jelzésünket. Ismétlem ez csak a nagyközönség, illetve a diákság által használható regényekre áll, de az értékes, régi – műveletlen emberek által nem értékelt művek szétszóródtak, vagy tűzgyújtókká váltak.
A front Nagykároly felé közeledvén a rendtagok és civil tanárok elszállingóztak Nyugat felé. Szeptember utolsó hetében Kerkai igazgató a tanári kar sürgetésére értekezletet hívott egybe a teendők megbeszélése végett. A tanári kar sürgette a zaklatott viszonyok folyán amúgy is eredménytelen tanítás beszüntetését amit az igazgató erélyesen ellenzett, az utolsó percig való kitartásra szólítván fel a tanári testületet. A tanári kar egyöntetű állásfoglalása alapján az értekezlet mégis úgy határozott, hogy az előadásokat megszakítja és kinek-kinek a lelkiismeretére bízza, hogy magának és családjának biztonságáról gondoskodjék, hiszen az elkeseredett harcok már Tordánál dúltak. Így ment el Bereczki István, dr. Czéh Károly, Gyulai Mihály, Hajas Júlia, Horváth László, Kalocsa Béláné, Papp János, Vargyas Katalin, Wieber Mária és Wieder Mária, civilek, és Horváth Ambrus, Mészáros Lajos, Révész László és Kerkai József piaristák. Október 15-én eltávozott Végh Árpád házfőnök is. Eröss József és Gyulai László katonai ügyben hívattak Budapestre. Úgy látszott tehát, hogy Kovács Bélán kívül senki sem marad Nagykárolyban, hiszen a többi rendtagok mind már csomagjaikat el is szállították Nagykárolyból. Itt tartózkodott viszont a nagykárolyi születésű Zernye József, akit a románok augusztus 23-iki átállása aggasztott és arra a lehetőségre gondolt, hogy Nagykároly, ha rövid időre is, de ismét román megszállás alá kerül. Ebben az esetben pedig nehéz lett volna visszatérni. Okosabbnak látta tehát maradni, habár – szerinte az egész folyamat, a megszállással együtt nem fog sokáig tartani. - A szegény megrémült nép is kesergett, hogy nem marad papja a legnehezebb időkben és más a városon nem lévén hozzá jöttek panaszkodni. Zernye kijelentette, hogy semmi esetre sem távozik el Nagykárolyból, ha az orosz és román csapatok tényleg megszállják a várost. Tette ezt annál inkább, mert Zimányi Gyula rf. úr egy levélben (Végh Árpád címére) itt maradást ajánlott neki.
Közben azonban Gyulai László is visszatért Budapestről, és annak ellenére, hogy magyar állampolgár volt, dicsérendő elszántsággal vállalta Nagykároly népének sorsát. – Röviddel még egy rendtag érkezett hozzánk. Raszga István Kolozsvárról Ny. felé akart menekülni, de rábeszélésünkre itt maradt velünk.
Összekötetésünk a rendházzal megszakadt és eközben a rendfőnök úr nem tudott helyes ismeretet szerezni a nagykárolyi helyzetről. Biztosat csak Gyulai Lászlóról tudott, aki Budapesten járván, kijelentette a rendfőnök úrnak, hogy visszatér Nagykárolyba. Végh Árpád házfőnök plébános elmenetele után Gyulai László Szatmárra ment: önmagának plébánosi és Zernyének segédlelkészi kinevezést kapott. A házfőnöki teendőket ideiglenesen Kovács Béla – hivatalosan házgondnok – vitte, aki néhány hónap múlva a kinevezési okmányt is megkapta Zimányi rf. úrtól. (A kinevezési okmány predatált)
Eközben mind melegebb lett a helyzet. Aradnál, majd rövidesen Nagyváradnál folytak a harcok. Október 20-án már hallatszott az ágyúk döngése Margitta és Nagyvárad felől. Német és magyar rohamcsapatok jöttek a városba. Október 22-én, vasárnap már alig merészkedett valaki az utcára: megkezdődött Nagykároly ostroma. A belövések, de még inkább az esztelen romboló-pusztító robbantások állandó rémületet okoztak a lakosság körében. A csendes szentmiséken csak néhányan jelentek meg: állandóan rezegtek az ablakok a templomon. Három napig tartott az ostrom. A jó Isten kegyesen őrzött bennünket: sem anyagiakban, sem állatban, sem emberben nem szenvedtünk kárt, bár kertünkbe hullott akna és a szilánkok egy-két helyen kilyukasztották templomunk tetejének bádogját. A polgári lakosságnak körülbelül 20 halott vesztesége volt.
Október 24-ről 25-re virradó éjjel indult az utolsó roham a város ellen. Reggel román csapatok szállták meg Nagykárolyt. Két nap múlva jött az orosz csapatok zöme.
A katonai megszállás elején házunk pár napig üresen maradt, mert Kovács Béla és Gyulai László éjjelenként Dr. Karácsonyi Károly városi főmérnöknél, Raszga István Lobonțiu gör. kat. esperesnél, Zernye József pedig szüleinél húzódott meg. A házban csak egy kredenciális fiú Nemes Gusztáv maradt.
Október 28-án a katonák kiürítették a …?…házunkat, elvitték a burgonya készletünket és négy kövér disznót. Vagyon-, becsület-, életbiztonság egyenlőre „vacat”.
November 2-án a rendházat lefoglalták orosz katonai kórháznak. Tífuszos betegeket helyeztek el benne. Ekkor csak Gyulai László és Kovács Béla maradtak a házban a hátsó (udvari) kapu melletti szobákban. Ezen szobák, valamint a konyha és kamarák kivételével (majdnem) az egész épület kórházzá változott egy orosz őrnagy parancsnoksága alatt. December elején a kórház Nyíregyháza felé költözött. Magával vitte három szoba bútorunkat, a fürdőszoba felszerelését és több (értékesebb) szőnyeget.
Az orosz katonák a papsággal szemben tartózkodóan, vagy kíméletesen viselkedtek. A román katonák paptisztelete pedig ismeretes. Így e parázs időkben a reverenda inkább védelmül szolgált, mint támadásra adott volna alkalmat. Az orosz katonák legfeljebb nevettek rajtunk, hogy férfi létünkre milyen hosszú szoknyában járunk. Papi ténykedésünkben azonban nem akadályoztak.
Nagy gondot okozott a gimnázium illetve a többi iskolák megnyitása: épületeink kórházak, felszereléseink szétszóródtak. Az orosz katonai parancsnokság nagy súlyt helyezett arra, hogy a rendes élet minél előbb meginduljon városunkban. Ezért Csumakov orosz parancsnok elrendelte az iskolák megnyitását. A gimnázium megszervezésében a legnagyobb érdem a Kovács Béláé; ő lett az intézet igazgatója. Hozzánk csatlakozott a magyar polgári iskola is, mivel kevés volt a szükséges tanerője.
Iskolánk a régi piarista gimnázium épületében (Kölcsey u. 6) és a vele szembe fekvő u.n. „Magyar Király” (majd. „Rom. Kir.”) kávéház (a háború alatt német iskola) épületében helyezkedett el.
Tanári kara nagyon vegyes volt és állandóan változott. Kovács Béla igazgató; Raszga István, Gyulai László, Zernye József, piaristák. Papp Ferenc, világi (szatm. egyh. megyei) növ. pap; Cseh Katalin. Leitner Lajos, Ossián Ágoston, Márton István, Márton Istvánné, Nagy Lajos (egy. hallg.) Orosz Árpád (ref. lelkész), Zékány Gábor (gör. kat. rut. lelkész), Bérces József, Máncz János és Vitek Aranyka (zene és ének tan.). A piaristákon kívül csak Ossián és Máncz János voltak okleveles tanárok, a többiek egyet. hallgatók, tanítók, vagy minden oklevél nélküliek (de érettségizettek), mindenesetre 90%-ig tapasztalatlan tanári kar.
Néhány heti együttműködés után a polgári iskola elvált tőlünk és külön épületbe, az állami elemi iskola (I. számú) épületébe költözött át. Igazgatója Ferenczi Endre lett; egy régivágású nagy magyar úr, kemény református.
Gimnáziumunknak 1944/45. tanévben volt tíz osztálya és 719 tanulója. Részletezve:
I. a. 76 (ebből 38 fiú), I. b. 82 (mind fiú), II. a: 63 (47.f.), II. b. 67 (m. f.), III. 98 (84. f.), IV. 128 (103. f.), V. 93 (63. f.), VI. 55 (33 f.), VII. 31 (18. f.), VIII. 26 (f. 17)
Hogy mivel kellett megküzdenünk az osztályok túlzsúfoltsága, a koedukáció, a könyvek s szemléltető eszközök és képzett tanerők hiánya miatt az szakember előtt elég világos. Természetesen intra et extra muros akadtak még gátak és nehézségek a jó tanítás és nevelés útjában. Valóban csodálatos, hogy ilyen körülmények között egy nem, vagy alig képzett és legjobb estben is tapasztalatlan fiatalokból álló tanári kar, a legnehezebb körülmények között némi eredményt el is érhetett.
Historia Domus 117. old.
„Tanügyi felügyelők ebben az évben nem látogatták meg iskolánkat. Nem is tudtuk biztosan, hogy melyik tanfelügyelőséghez tarozunk, vagy van-e egyáltalán tanfelügyelőnk. Szatmáron valami hasonló létezett, tehát legalább névleges összeköttetést ezzel létesítettünk. Különben a gimnáziumban a tanmenet és osztályozás tekintetében teljes khaosz uralkodott. Nagykároly melyik országhoz való tartozása is kérdéses volt. Mi az 1944/45. tanévben a magyar tanügyi rendszert követtük.
De ha felsőbb hatóságok nem is szóltak bele iskolai életünkbe, városunk hatalmasságai annál inkább…..Március 15-én Scheer Miklós, a kommunista párt helybeli titkára látogatta meg gimnáziumunk felnőtt osztályait és buzdító beszédeket tartott az ifjúságnak. Ez az ifjúság különben aránylag rendesen viselkedett, bár az ifjú demokraták szövetségének (Komsomol) megalakítására megindult közöttük is a toborozás.
Május elsején nagyszabású „munkásünnepséget” rendezett a város vezetősége és a Szakszervezet. Kirendelték és felvonultatták az utcán az egész várost. Kivonult a gimnázium, valamint minden más iskola. Egyháztanácsunk tagjai testületileg vettek részt az ünnepségen. …Motu proprio a gimnázium tanári kara és az ifjúság rázendített a magyar himnuszra és Nagykároly ünneplő közönsége 1945. máj. 1-én, a nyílt utcán, sírva énekelte azt.
Május 9-e világtörténelmi dátum: a németek letették a fegyvert, Európában vége a háborúnak. Ismét felvonultunk tehát. Nagy szónoklatokat hallgattunk meg. Legnagyobb sikere azonban az orosz katonai parancsnoknak volt, aki kijelentette: Oroszország egyetlen népet sem akar leigázni; azért fogott csak fegyvert, hogy a fascista fenevadat, a népi szabadságok e legnagyobb ellenségét eltiporja; most ez valóra vált, az orosz csapatok itt tartózkodására immár semmi szükség, azért az orosz hadsereg kivonul azokból az országokból, amely nem volt soha orosz föld. Mondhatom, viharos tapsot kapott…
Május 10-én gimnáziumunk a régi Megyeháza épületébe költözött, amelyért néhány évvel ezelőtt annyit áldozott a piarista rend. A beköltözéssel azonban megkezdődött a nagy harc: a létért! Ellenfeleinket az irigység és nemzeti sovinizmus mozgatta.
Kétségtelen, hogy iskolánknak kezdettől fogva nagy sikerei voltak. Növendékeink száma 800 körül mozgott. Ha a nemes verseny vonalán maradt volna mindenki, akkor valószínűtlen, hogy bírták volna velünk az iramot. Természetes előnyünk volt Nagykároly és környékének néprajzi helyzete, a piarista iskolák ősi hírneve és hogy abban a nehéz időben mindenkit megelőzni lendültünk előre a nevelésért.
Iskolánk felekezeti volt. Hogy mit jelentett ez egy materialista világban, nem szorul magyarázatra. Nagyon sajnos éppen ezért, hogy legnagyobb ellenségünk egy görög katolikus pap Sălăjean János volt akinek felettesei is bíztatást és komoly anyagi s erkölcsi támogatást nyújtottak. Hogy mily fanatizmussal harcolt a magyar katolikus iskolák ellen ez az ember, leírhatatlan. Hűséges segítői voltak Sălăjeannak: Demian orvos, Câmpian ügyvéd, Prăscuțiu gör. kat. esperes és később mindenek felett Cădariu Nicolae, román tanár, a város polgármestere, aki előbb iskolánk nyakába akarta magát varrni, jó magyarnak állítván magát.
Mindjárt kezdetben meg kellet osztanunk az épületet a görög katolikus Tanítóképzővel, amely a földszint nagyobb és használhatóbb részét és az épülettel szemben fekvő volt német internátust foglalta el. A kétféle ifjúság közös épületben való elhelyezése természetesen sok kellemetlen összetűzésre adott volna okot. Szerencse, növendékeink értelmesen fogták fel figyelmeztetésünket.
Ekkor nyílt meg a Nagyhajduváros utcai épületben a „Vasile Lucaciu” román fiú, illetőleg vegyes gimnázium is.
E két iskola növendékeit a távoli vidékekről toborozta. Különösen a lányoké volt nagyon vegyes. Tudunk olyan növendékről is, akinek már két gyermeke volt.
Az iskolánkért vívott harc két élharcosa mindenesetre Kovács Béla igazgató és Nagy Lajos igazgatóhelyettes, civil tanár, majd később fürge mozgásával kivette a részét ezekből a küzdelmekből Kálmán András is.
Sajnos a küzdelem mindinkább egyenlőtlenebbé vált: mi mindég gyengébbek lettünk, mert külső erők nem támogattak. Sőt! Az ellenkező oldalon pedig hatalmas erők álltak. A küzdelem folyt nyíltan de még inkább a kulisszák mögött, egyenes, de főleg álnok és alattomos mesterkedésekkel. Egyszer pl. Dămian, Câmpian, Prășcuțiu és Sălăjean behivattákk maguk közé Kovács Béla igazgatót, hogy így tanári karától elszakítva próbálják meggyőzni, hiszen mondották – „Nagykárolynak nemsokára nem lesz szüksége magyar iskolára.”….Cădariu polgármester az egész megyeház épületét el akarta venni és a régi konviktusunk (Fetser püspök alapítványa) épületébe akarta belepréselni, vagyis odafojtani. Itt ugyanis mindössze öt kis terem volt, de az is csak elméletileg: ajtó, ablak, felszerelések nélkül.
A küzdelem idején az jutott néhány piaristának eszébe, hogy vissza kellene mennünk a saját épületünkbe, a rendház mellé, - tévesen gondolván azt, hogy a harc ellenfeleink részéről tényleg épületért és nem a mi megsemmisítésünkért folyik...Igen ám, de erre a változatra is felkészültek bősz ellenségeink. Régi nagy gyűlölőnk, a magyarfaló Dr. Gherman volt megyei prefektus azonnal kijelentette, hogy hasztalan minden erőlködés, mert a hely lehet ugyan a piaristáké, de az épület a városé, illetőleg az államé. A harcoló felek erre rohantak a minisztériumba.
E nagy gyűlölködés és ellenségeskedés ellenére minden iskola (a két román is) a mi felszereléseinkkel rendezkedtek be, mert még a Vasile Lucaciu padjait is eltüzelték a katonák, így a mi csőpadjaink segítették ki őket. Ádáz harcot folytattak ellenünk, de azért mosolyogva jöttek kérni padot, katedrát, iskolai táblát, stb., vagy közigazgatási parancsot hoztak: át kell adni...és kaptak...és vittek, de meg nem elégültek. A mi létünk nem hagyta őket nyugodtan aludni.
A küzdelem nem is maradt pusztán az épület körül, folyt több vonalon....Diákjaink régi piarista sapkáját felnőtt emberek, felbérelt katonák, „diplomások” letépték a gyermekek fejéről és arcul verték őket. Végre is le kellett tenniök diákjainknak a szép sapkájukat.
Sajnos az irigység a magyarság soraiban is torzsalkodást okozott. A piarista iskola nagy iramát és fejlődédét a polgári iskola igazgatósága sem nézte jó szemmel. Növendékei ugyanis átszivárogtak, illetőleg lassan átfolytak hozzánk. Ez lassan katolikus és református belügy lett. A református tanfelügyelők, a gyűlölködő Szász Árpád zilahi, Hadházy Sándor kolozsvári, természetesen szintén a református Ferenczi Endre igazgatónak kdveztek inkább. Velünk szemben ellenséges érzületüket nem egyszer kimutatták. Különösen sok baj volt a lányok felvétele miatt. Ezeket többször át akarták parancsolni a polgári iskolába, de mindig eredmény nélkül. Ferenczi igazgató Magyarországra való távozása után (1946) ez az áldatlan helyzet némileg csökkent, illetőleg kompromiszummal ért véget: néhány leányt átadtunk illetőleg áttanácsoltunk hozzájuk. A szükséges létszámuk csak így lett meg. A gyermekek sírva engedelmeskedtek.
Május 21-én az orosz városparancsnok, aki civilben tanár volt, meglátogatta gimnáziumunkat, elbeszélgetett a tanárokkal, illetve az oroszul tudó igazgatóval. Tanácsokat adott....
A gimnáziumban tavasszal megindult az egyesületi élet: önképzőkör, Mária Kongregáció, Énekkar...Mindezek természetesen szerény keretek között...
Június ötödikén az orosz csapatok zárt oszlopokban, fegyelmezetten vonultak haza felé. Mindnyájunkat reménység töltött el....
Június 8-án érkezett vissza hozzánk Szennai Sándor rendtársunk. .....
Gimnáziumunkban a tanítást június 20-án fejeztük be. 29-én mélységes alázattal és hálatelt szívvel énekeltük el Te Deumot a kegyelemosztó Istennek, aki ilyen nehéz időkben, ezer küzdelem és veszély közepette segített és őrzött. O. A. M. D. G. (Omnia ad maiorem Dei gloriam – Mindent Isten nagyobb dicsőségére!)
De nagy gondot okozott az érettségi. Hol lesz? Hová menjenek?....Itt kezdetben nem beszéltek semmi érettségiről. Azért növendékeink merész útra vállalkoztak. H. I. minden sikerült. – Valamivel később Szatmáron is volt érettségi. A legtöbben ennek is nekivágtak. h is sikerült!...
